Tudat kibontakozása - Tudat

A szó jelentése • A Monádok

1. A szó jelentése

   Nézzük most, mit értünk a tudat alatt és lássuk, vajon ez a meglátás felépíti-e számunkra azt a hőn áhított "hidat", amely a modern gondolat kétségbeesése, a tudat és az anyag között, áthidalja-e számunkra ezt a "szakadékot", amely a kettő közt állítólag örökké fenn áll.

   Hogy a szavak meghatározásával kezdjük - a tudat és élet azonos, egy dolog két neve belülről és kívülről nézve. Nincs élet tudat nélkül, nincs tudat élet nélkül. Ha nagyjából kettéválasztjuk őket gondolatban és analizáljuk, amit tettünk, azt találjuk, hogy a befelé fordult tudatot az élet névvel neveztük és a kifelé fordult életet a tudat névvel. Ha figyelmünket az egységre szegezzük, azt mondjuk: élet; ha a sokféleségre szegzzük, azt mondjuk: tudat, és elfeledjük, hogy a sokféleség az anyaghoz tartozik, az anyag lényege, a visszatükröződő felület, amelyben az Egy Sokká válik. Ha azt mondják, hogy "az élet többé-kevésbé tudatos", akkor nem az életről, mint absztrakcióról beszélnek, de "egy élő dologról", amely többé-kevésbé tudatos környezetét illetően. A tudatosság kisebb-nagyobb volta függ az őt beburkoló fátyol vastagságától és sűrűségétől, amely őt társaitól különálló élő dologgá teszi. Semmisítsd meg gondolatban ezt a fátylat és megsemmisíted gondolatban az életet is, és ABBAN vagy, amibe minden ellentét beleolvad, a MINDENBE.

   Ez következő pontunkhoz vezet minket: a tudat léte magában foglalja az alapvető, minden alapját képező EGYSÉG két aspektusra való választását. A tudat modern nevében a "tudatosság"-ban ez ugyancsak benne van. Mert nem akaszthatjuk fel a tudatosságot az űrbe; a tudatosság előfeltételez valamit, aminek tudatában van. Legalábbis egy kettősséget. Másképp nem létezik. A tudat, a tudatosság legmagasabb absztrakciójában bennfoglaltatik ez a kettősség; a tudat megszűnik, ha a korlátozás érzetét elvonjuk, a tudat léte a korlátozástól függ. A tudatosság lényegében a korlátozás tudata és csupán másodsorban mások tudomásul vétele. Mások tudomásul vétele azzal keletkezik, amit öntudatnak, öntudatosságnak nevezünk. Ez az absztrakt Kettősség - az Egyben, a tudat-korlátozás, szellem-anyag, életforma soha el nem választhatók, együtt jelennek meg és tűnnek el; csupán egymáshoz való viszonyukban léteznek; beleolvadnak a szükségszerűen meg nem nyilvánult Egységbe, a legmagasabb szintézisbe.

   "Amint fönt, úgy alant." Hadd segítsen nekünk megint az "alant"; lássuk a tudatot, amint az a forma oldaláról nézve mutatkozik, amint azt a tudatos dolgok egy világegyetemében látjuk. A villamosság csupán, mint pozitív és negatív nyilvánul; ha ezek közömbösítik egymást, a villamosság eltűnik. A villamosság minden dologban létezik, neutrálisan, meg nem nyilvánultan; minden dologból előbukkanhat, de nem csak, mint pozitív, vagy csak negatív; mindig egyik a másikat egyensúlyozva, e kettőben mindig meglévén a hajlam arra, hogy visszalépjenek együtt a látszólagos semmiségbe, ami nem semmiség, de egyformán mindkettőnek a forrása.

   De ha ez így van, mi lesz a "szakadékból"? Minek kell akkor a "híd"? A tudat és az anyag kihatással vannak egymásra, mert az egésznek az alkotóelemei, mindkettő megjelenik, amint széthúzódnak, mindkettő eltűnik, amint egyesülnek, és amint eltávolodnak, mindig egy kapcsolat létezik köztük. /1./ Ez a kapcsolat magnetikus, de a legfinomabb fajtájú magnetizmusból való, melyet Fohat-nak vagy Daiviprakriti-nek nevezünk, a "Logosz Világosságának". Szubsztanciából való és benne a tudat lényege és az anyag lényege polarizálva, de nem szétválva létezik./

   Nincs olyasmi, mint egy tudatos egység, amely ne állna ebből a szét nem vált dualitásból, egy kétpólusú mágnesből, melyek mindig kapcsolatban vannak egymással. Mi valami különállóra gondolunk, amit tudatnak nevezünk, és kérdjük, hogy hat az egy másik külön valamire, amit anyagnak nevezünk. Nem létezik két olyan különálló valami, hanem csupán az AZ két különvált, de elválaszthatatlan aspektusa, amely a kettő nélkül megnyilvánulatlan, amely nem tud megnyilvánulni csak az egyikben vagy a másikban, és egyformán megvan mindkettőben. Nincsenek homlokzatok hátrészek nélkül, nincsenek fentek alantak nélkül, nincsenek külsők belsők nélkül, nincs szellem anyag nélkül. Hatnak egymásra, mert egy egység elválaszthatatlan részei, amely mint kettősség nyilvánul a térben és időben. A "szakadék" akkor jelenik meg, amikor mi egy teljesen anyagtalan "szellemre" gondolunk és egy "testre", amely teljesen anyagi - azaz két dologra, amelyek egyike sem létezik. Nincs olyan szellem, amely ne volna anyagba burkolt: nincs anyag, amely ne volna szellem által lelkesített. A legmagasabb elkülönült Énnek megvan a maga anyag-fátyla, és bár az ilyen Ént "szellemnek" nevezzük, mert a tudat aspektus annyira túlsúlyban van, mégis igaz, hogy neki is megvan a maga rezgő anyagburka, és hogy ebből a burokból, indul ki minden ösztönzés, amely sorjában egymás után hat minden más sűrűbb anyagi burokra. Ezt mondani nem jelenti a tudat materializálását, csupán csak annak a ténynek az elismerését, hogy a két elsődleges ellentét, a tudat és anyag, szorosan egybekötöttek, soha sincsenek szétválasztva, még a legmagasabb lényben sem. Az anyag - korlátozás, és korlátozás nélkül nincs tudat. Távol attól, hogy anyagiasítsa a tudatot, mint fogalmat, éles ellentétbe állítja az anyaggal, de elismeri a tényt, hogy egy lényben az egyik nem található a másik nélkül. A legsűrűbb anyagnak, a fizikainak megvan a maga tudat-magva: a gáz, a kő, a fém él, tudatos, éber. Így az oxigén bizonyos hőfokon tudomásul veszi a hidrogént és siet összeállni vele.

   Nézzük most a tudatot belülről, és lássuk mit jelent az a mondat: "Az anyag korlátozás." A tudat az egy Valóság, annak a sokat használt mondatnak legteljesebb értelmében; ebből következik, hogy bármely, bárhol található valóság a tudatból származik. Tehát minden, amit elgondolunk: VAN. Azt a tudatot nevezzük Abszolút Tudatnak, amelyben minden van, szó szerint minden, mind "lehetséges", mind "tényleges", tényleges lévén az, amire, mint létezőre gondol egy elkülönült tudat időben és térben, és lehetséges mindaz, amire nem gondolnak az idő semmiféle időszakában és a tér semmiféle pontján. Az a Minden, az Örök, a Végtelen, a Változatlan. Az a Tudat, amely az időt és teret gondolja el, és minden formát, mint bennünk sorjában és helyeken létezőt, az Egyetemes Tudat, az EGY, melyet a hinduk Szaguna Brahman-nak neveznek - az ÖRÖKKÉVALÓ tulajdonságokkal - a PRATYAG-ATMA - a Felső Én; a keresztény Istennek; a párszi Hormuzd-nak; a muzulmán Allah-nak. A tudat, amely egy határozott idővel foglalkozik, legyen az hosszú vagy rövid, határozott térrel, legyen az óriási vagy korlátolt, egyéni vagy konkrét lényé, sok vagy néhány világegyetem Uráé, vagy egy világegyetem bármely úgynevezett részévé. Az Ő része, és ezért számára egy világegyetem - ezek a kifejezések a kiterjedést illetően a tudat erejével változnak; amennyit az egyetemes gondolatból a különálló tudat el tud gondolni, azaz, amelyre rányomhatja saját valóságát, amelyről úgy gondolkodhat, mint önmagáról, az az Ő világegyeteme. Minden világegyetemet az a Lény, aki annak Ura részesít saját elidegeníthetetlen valóságában; de őt magát mindig korlátozza és uralja az ő felettesének gondolata, annak a világegyetemnek az Ura, amelyben ő, mint forma létezik. Így mi, akik egy naprendszerben létező emberi lények vagyunk, körül vagyunk véve számtalan formával, amelyek rendszerünk Urának a gondolatformái, a mi Ishvaránké, a mi uralkodónké. A harmadik Logosz által elgondolt "isteni mérték" és a "növekvés tengelyei" uralják atomjaink formáit, és az általa elgondolt felület, mint az atom határa és ellenállója, ellenállást tanúsít minden hasonló atommal szemben. Így mi megkapjuk a mi anyagunkat, és nem változtathatjuk azt meg, kivéve az ugyancsak általa elgondolt módszerek alkalmazásával; csak addig, amíg az Ő gondolata folytatódik - létezhetnek az atomok és mindaz, ami belőlük áll, minthogy nincs Valóság, kivéve az Ő gondolata által adott. Addig, amíg Ő megtartja őket, mint az Ő testét, kijelentve: "Én vagyok ez: ezek az atomok az Én testem; ők részesülnek Életemben", addig, mint valóságosnak fognak hatni minden lényre ebben a naprendszerben, akik tudata hasonló leplekbe van burkolva. Amikor Ő a Megnyilvánulás Napjának végén kijelenti: "Én nem vagyok ez; ezek az atomok már nem az Én testem többé; már nem osztoznak többé Életemben": akkor el fognak tűnni, mint az álom, mint amik voltaképpen, és csupán az marad meg, ami a nagyobb rendszer Urakodójának a gondolatformája.

   Így, mint szellemek, lényegileg elidegeníthetetlenül isteniek vagyunk, mindazzal a fényességgel és szabadsággal, ami a szóban rejlik. De mi anyagba vagyunk burkolva, amely nem a miénk, amely a mi rendszerünk Uralkodójának gondolatformája - Akit megint hatalmasabb rendszerek Uralkodói uralnak, amelyekhez a miénk is tartozik - és mi csak lassan tanulunk meg uralkodni felette és használni. Ha mi felismerjük egységünket az Uralkodóval, akkor az anyagnak nem lesz többé hatalma felettünk, és mi annak a valótlanságnak fogjuk látni, ami, amely az Ő akaratától függ, amelyet aztán, mint a magunkét is ismerni fogunk. Akkor aztán "játszhatunk vele", mint ahogy nem tehetjük meg, amíg megköt minket kölcsönzött valóságával.

   Így a tudatból, belülről kifelé nézve még világosabban látjuk, mint láttuk, amikor a formák világából néztük, hogy nincs "szakadék" és nincs szükség "hídra". A tudat változik, és minden változás az őt körülvevő anyagban, mint rezgés jelenik meg, mert a LOGOSZ az anyag rezgéseit gondolta el a tudatban lévő változások változatlan velejáróinak; és minthogy az anyag csupán a tudat származéka és tulajdonságait az aktív gondolat nyomja rá, a Logoszi Tudat minden változása megváltoztatná a rendszer anyagának a tulajdonságait, és minden Tőle származó tudat bármely változása abban az anyagban, mint változás mutatkozik. Ez a változás az anyagban egy rezgés, egy ritmikus mozgás azon határokon belül, melyet Ő vont meg az anyagtömeg mozgathatására abban a vonatkozásban. "Változás a tudatban és az őt határoló anyag rezgésében" egy "pár", melyet a Logosz gondolata nyomott rá Egyetemének minden testet öltött tudatára. Hogy létezik egy ilyen állandó viszony, azt mutatja az a tény, hogy az anyagi burok rezgése, mely az ő lelkesítő tudat-változását kíséri, és hasonló rezgést okoz - vagy egy másik tudat éltette burokban, az első tudathoz hasonló változást idéz elő abban a másik tudatban.

   A fizikainál egy sokkalta finomabb anyagban - a mentális anyagban - sokkalta jobban látható a tudat teremtő ereje, mint a fizikai világ sűrű anyagában. Az anyag sűrűvé vagy ritkává válik, és változtatja összetételeit és formáit, a benne tevékeny tudat gondolatainak megfelelően. Míg az alapvető atomok - a Logoszi gondolat következményei - változatlanok maradnak, összeállíthatók és szétválaszthatók akarat szerint. Az ilyen tapasztalatok megnyitják az elmét az anyag metafizikai fogalma számára, és képessé teszik arra, hogy azonnal észrevegye az anyag kölcsönzött valóságát és nemlétét.

   Az intés egy szava hasznos lehet az "Egy testben lévő tudat", "Egy testet lelkesítő tudat" és hasonló mondatokat illetően. A tanuló hajlik arra, hogy a tudatot egy higított gázfélének képzelje el, bezárva egy anyagi tartályba, egy palackfélébe. Ha gondosan fog gondolkodni, rá fog jönni, hogy a test ellent álló felülete csupán a Logoszi gondolatforma, és azért van ott, mert oda van gondolva. A tudat tudatos lénye formájában nyilvánul, mert a Logosz ilyen elkülönüléseket gondol el, elgondolja a körülzáró falakat, olyan gondolat-korlátokat csinál. És a Logosz e gondolatai az Egyetemes Énnel való egységéből erednek, és csupán ismétlődése egy bizonyos világegyetemen belül a sokasodás akaratának.

   Gondos időzés az elmében a fent vázolt különbségeken az Abszolút Tudat, Egyetemes Tudat és Egyéni Tudat között megakadályozzák a tanulót abban, hogy feltegye az oly gyakran hallott kérdéseket: Miért létezik egy világyegyetem? Miért korlátozza önmagát a Teljes Tudat? Miért kell a Tökéletesnek tökéletlenné válnia, a Teljes hatalomnak erőtlenséggé, Istennek ásvánnyá, állattá, emberré? Ebben a formában a kérdés megválaszolhatatlan, mert hamis feltevésen alapszik. A Tökéletes az Egész, a Teljesség, a Lét Összessége. Végtelenségében bent foglaltatik minden, mint ahogy feljebb említettük, a lét minden lehetősége, valamint valósága. Mindaz, ami volt, van, lesz, lehet örökre van abban a Teljességben. ÖRÖKBEN. Csak Ő maga ismeri önmagát, a Lét végtelen, elképzelhetetlen gazdagságában. Mert minden ellentétpárt magában foglal, és minden pár, megerősítve önmagát, az ész szemében megsemmisíti önmagát és eltűnik. Az egy Űrnek látszik. De végtelen világegyetemek eredvén benne, azt a Plénumnak nyilvánítják. Ez a tökéletes sosem válik tökéletlenné; az semmivé válik; az egészen Szellem és Anyag Erő és Gyengeség, Tudás és Tudatlanság, Béke és Viszály, Üdvösség és Fájdalom, Hatalom és Gyengeség; a megnyilvánulás végtelen ellentétei egymásba olvadnak és eltűnnek a meg nem nyilvánulásban. A Minden magában foglalja a megnyilvánulást és a meg nem nyilvánulást, a Szívnek a diasztoléját és szisztoléját, ami Lét. Az egyik éppoly kevéssé kíván magyarázatot, mint a másik. A rejtély felmerül, mert az emberek külön kiemelik az elválaszthatatlan ellentétpárok egyikét - Szellemet, erőt, Tudást, Békét, Üdvösséget, Hatalmat és aztán kérdik: "Miért kell ezeknek ellentétjeikké válniuk?" Ők nem válnak. Semmiféle tulajdonság nem létezik ellentétje nélkül; csak egy pár nyilvánulhat meg, minden elejének megvan a háta, szellem és anyag együtt keletkeznek; nem mintha szellem létezne és aztán csodálatosképpen létrehozná az anyagot, hogy korlátozza és elvakítsa önmagát, de a szellem és anyag az Örökben keletkeznek egyidejűleg, mint Annak Léte egy módjaként, a Minden önkifejeződésének egy formájaként, Pratyagatma és Mulapraktiki, kifejezve időben és térben az Időtlent és Tértelent.

2. A Monádok

   Láttuk, hogy a harmadik Logosz tevékenysége folytán ötszörös színteret nyújtott a tudategységek fejlődésére, és hogy a tudat egy egysége az Egyetemes Tudat egy töredéke, egy adagja, melyet különállásba gondoltak, mint az egyéni, anyagba burkolt lényt, az Első Logosz szubsztanciájának egy egységét, hogy leküldjék a második síkra, mint különálló lényt. Az ilyen egységeket technikailag Monádoknak nevezzük. Ezek a Fiúk, akik öröktől fogva, egy teremtő korszak elejétől fogva az Atya kebelében lakoznak, akik még "nem váltak tökéletessé szenvedés által" /1. Zsidókhoz II.10./ . szenvedések által szentelné fel./; mindegyikük igazán "egyenrangú az Atyával, ami isteniségüket illeti, de az Atya alatt állnak, ami emberi mivoltukat illeti" /2. Athanaziai hitvallás/; és mindegyiküknek az anyagba kell szállniuk, hogy minden dolgot alávessenek maguknak /3. Korinthusbeliekhez XV.28./. Minek utána pedig mindenek az ő birodalmába vezettetnek, akkor maga a Fiú is annak alá vettetik, aki néki mindeneket birodalmába adott, hogy az Isten mindenekben minden legyen /"elvettetik erőtelen test, feltámasztatik hatalmas"/; /4.ugyanott 43./. Egy statikus Logosznak, akinek benne rejlik minden isteni potencialitás, dinamikus Logosszá kell válnia, aki minden isteni erőt kinyilatkoztat. Mindent tudó, mindenütt jelen lévő, a maga második síkján, de öntudatlan, "eszméletlen" a többiekben /5/ H.P.B. As Key the Theosophy 53,o/ , dicsőségét anyagba kell burkolnia, amely megköti őt, azért, hogy mindent tudó, mindenütt jelen levő legyen minden síkon, reagálni tudjon a világegyetem minden isteni rezgésére, ahelyett, hogy csak a legmagasabbakra tudjon válaszolni.

   Egy nagy igazság e gyenge leírása értelmét a tanuló az embrió élet és születés tényei szemlélésének segítségével pillanthatja meg. Amikor egy Ego újraszületik, az emberi anya fölött időzik, akiben leendő teste épül, az eszköz, melyben egy napon lakni fog. Ez a test lassan fölépül az anya alkatrészeiből, és az Ego keveset tehet, ami formálását illeti: az egy embrió öntudatlan jövőjét illetően, csupán homályosan van tudatában az anyagi élet áramlásának, amelyre benyomással vannak az anyai remények és félelmek, gondolatok és vágyak. Semmi az Ego felől nem hat rá, kivéve azt a gyenge befolyást, amely a fizikai permanens atomon átjön, és nem osztozik, mert nem tud válaszolni az Ego messze ható gondolataira, aspiráló érzelmeire, mint ahogy azokat a kauzális testében kifejezi. Ennek az embriónak fejlődnie kell, fokozatosan emberi formát öltenie, önálló életet kell kezdenie, függetlenül anyjáétól, hét évet kell eltöltenie - emberi időszámítás szerint - ilyen önálló életben, mielőtt az Ego teljesen meglelkesíthetné. Azonban a lassú fejlődés alatt, annak gyermeki tehetetlenségével, gyerekes bolondságaival, örömeivel és fájdalmaival, az Ego, akihez tartozik, folytatja a maga tágabb, gazdagabb életét, mind közelebbi kapcsolatba kerül ezzel a testtel, amely nélkül nem tud a fizikai világban dolgozni, és érintése miatt az agy-tudat növekedése nyilvánul meg.

   A Monád állapota tudatának egy világegyetemben való fejlődéséhez viszonyítva hasonlít az Egoéhoz új fizikai testéhez viszonyítva. Az ő saját világa a második, az Anupadaka síké, ott ő teljesen tudatos világának mindent átfogó Ön-Tudatával, de nem tudatos eleinte az én-eket illetően, akik között külön áll, "másokat illetően". Lássuk a fokokat, amelyeken áthalad. Ő először egy szikra a lángban: "Én egy lángot érzékelek, ó Gurudeva, én számtalan, nem különálló szikrát látok benne ragyogni." A láng az Első Logosz, a nem különálló szikrák a Monádok. Az ő megnyilvánulási akarata az övék is, mert ők a csíra-sejtek az ő testében, amelyeknek rövidesen különálló életük lesz leendő világegyetemében. Ettől az Akarattól mozgatva, a szikrák osztoznak a "Fiú létrehozásának" nevezett változásban, és átmennek a Második Logoszba és Benne lakoznak. Azután a Harmadik "keletkezésével" megkapják Tőle "a szellemi Egyéniséget", amelyről H.P.Blavatsky beszél, e derengő különállást. /6. Okkult katekizmus, idézve a The Secret Doctrine-ban 145.o./. De még mindig nincs meg a "mások" érzete, amely az "Én" érzet visszahatásának az előidézéséhez szükséges. A tudat három aspektusa, amely az övék az által, hogy osztoznak a logoszi életben, egy szóképet használva, még mindig "befelé fordult", egymásra hatva, alvó állapotban, a "külsőről" nem tudva, osztozva az egész-Ön-tudatban. A Teremtő rendeknek /7. Lsd: The pedigree of Man 11,12/ nevezett Nagy Lények a "külső" tudatára ébresztik őket; Akarat, Bölcsesség, tevékenység a "külső"-nek a tudatára ébrednek, felébred a "mások" homályos tudata, amennyire "mások"-ról szó lehet egy olyan világban, ahol "mindegyik forma keveredik és áthatja egymást" és mindegyik "egy egyéni Dhyan Chohan-ná válik, külön a többitől". /8. The Secret Doctrine 285./ A fent említett első fokozaton, amikor a Monádok a szó legszorosabb értelmében 69. "A szó legszorosabb értelmében", vagyis különálló egyéniség nélkül, el nem különülve, a valóságban fent maradnak, mindörökre ragyogva a Lángban./ El nem különült "csírasejtek" az Ő testében, a bennük levő Akarat, Bölcsesség és Tevékenység rejtett és nem nyilvánvaló. Az Ő megnyilvánulási akarata az ő akaratuk is, de öntudatlanul, Ő ön-tudatos lévén, ismeri célját és útját; ők még nem lévén öntudatosak, mint Testének a részeiben, bennük van Akaratának mozgató ereje, amely rövidesen az ő egyéni életakaratukká válik, és amely azokba a körülményekbe hajtja őket, ahol egy külön-ön-tudatos élet lehetséges egy minden-ön-tudatos helyett. Ez elvezeti őket a Második Logosz életének második szakaszához és a harmadikhoz. Aztán, aránylag elkülönülve, a Teremtő rendek felébresztése magával hozza a "mások" és "én" homályos érzetét, és azzal a vágynak egy rezdülését az "én" és a "mások" érzetének világosabban meghatározott érzete után; és ez az "egyéni" életakarat, és ez vezeti őket ki a sűrűbb világokba, ahol olyan élesebb meghatározás lehetővé válik.

   Fontos megérteni, hogy az egyéni "én" fejlődése ön-elhatározott tevékenység. Mi itt vagyunk, mert akarunk élni: "senki más nem kényszerít". A tudatnak erről az aspektusáról, az akaratról, ennek a könyvnek a későbbi fejezeteiben lesz szó, és itt azt a tényt kell csak hangsúlyoznunk, hogy a Monádok leszállása az anyag alacsonyabb síkjaiba, a megnyilvánulás mezejére, az ötszörös világegyetembe ön-indított, ön-elhatározott. Az abban lévő eszközeikben úgy viszonyulnak, mint az Ego fizikai testéhez, ragyogó isteni életükkel a fenséges világokban, de alacsonyabb rendű eszközeik fölött időznek és mindig többet és többet nyilvánítanak meg bennük, amint azok plasztikusabbá válnak. Erről H.P.Blavatsky úgy beszél, mint "az anyagba lefelé köröző Monádról". /10. The Secret Doctrine 267./

   A természetben mindenütt látjuk ugyanezt a törekvést az élet teljesebb megnyilvánulása felé, ezt az állandó élni akarást. A földbe temetett csíra növekvő hajtását fölfelé tolja a fény felé. A bimbó, melyet akadályoz az őt beburkoló kehely, feltöri börtönét és kitárul a napfényben. A tojásban lévő csirke kettétöri az őt korlátozó héjat. Az élet mindenütt kifejeződést keres, az erők gyakorlásukra törekszenek. Lássuk festőt, a szobrászt, a költőt, a benne viaskodó teremtő géniusszal; a teremtés nyújtja a legfinomabb örömöt, a fenséges élvezet legáthatóbb zamatát. Ebben megint csak egy példáját látjuk az élet mindenütt jelenlévő természetének, akár a Logoszban, akár a géniuszban, vagy az egy nap múlékony lényében; mind örül az élet üdvében, és akkor érzik, hogy leginkább élnek, amikor teremtés által szaporodnak. Érezni az életet, amint kifejeződik, kiárad, szétterjed, növekszik, az egyben az életakarat eredménye és gyümölcse az élet üdvösségében.

   Egyes Monádok, amelyek hajlandók magukra venni az ötszörös világegyetem fáradalmait, azért, hogy úrrá legyenek az anyagon és a maguk részéről világegyetemet teremtsenek benne, belebocsátkoznak, hogy benne kifejlődött Istenné váljanak, az élet fájává, a lét egy másik forrásává. Egy világegyetem formálása a kiindulás napja; az élet válás; az élet változás által ismeri meg önmagát. Azok, akik nem akarnak az anyag mestereivé, teremtőivé válni, megmaradnak statikus üdvösségükben, kizárva az ötszörös világegyetemből, öntudatlanul tevékenységeit illetően. Mert nem szabad elfelejteni, hogy mind a hét sík áthatja egymást, és hogy a tudat bármely síkon jelenti az illető sík rezgéseire való válaszolás hatalmát. Éppen úgy, mint ahogy egy ember tudatos lehet a fizikai világban, mert a fizikai teste megszervezett arra, hogy felfogja és továbbítsa hozzá annak rezgéseit, de teljesen öntudatlan a magasabb világokat illetően, bár azok rezgései érik őt, mert még nem szervezte meg eléggé magasabb testeit arra, hogy felfogják és továbbítsák neki azok rezgéseit. Így tudatos a Monád, a tudat-egység, a második síkon, de teljesen tudatlan az öt alacsonyabb rendűn.

   Ő fejleszteni fogja tudatát ezekben azzal, hogy minden síknak az anyagából felvesz valamennyit, beburkolózva ebbe az anyagba és burokká formálva, amellyel kapcsolatba tud kerülni ezzel a síkkal, fokozatosan testté szervezve ezt az anyagburkot, amely a maga síkján, mint az ő kifejeződése képes működni, rezgéseket véve fel a síkról és közvetítve neki őket, átvéve tőle a rezgéseket és továbbítva őket a síknak. Amint az egymás után következő síkok anyagába beburkolózik, tudatának egy részét kizárja, azt, amely túl finom ahhoz, hogy rezgéseket vegyen fel, vagy indítson el annak a síknak az anyagához. Benne hét tipikus rezgési erő van - amelyek mindegyike saját típusú rezgéseinek a meg nem határozott számát képes produkálni - és ezek záródnak ki egymás után, amint a durvább anyag egyik fátylát veszi fel a másik után. A tudatnak bizonyos tipikus módokon való megnyilvánulási erői - az erő szót matematikai értelemben véve, tudat a "harmadikon", tudat a "negyediken" stb. - mint úgynevezett dimenziók láthatók. A tudat fizikai ereje a "háromdimenziós anyagban" fejeződik ki, míg a tudat asztrális, mentális és más erőinek kifejeződéséhez az anyag más dimenzióira van szükség.

   Így beszélve a Monádokról, esetleg úgy érezzük, mintha valami messze lévővel foglalkoznánk. Mégis a Monád nagyon közel van, a mi Én-ünk, lényünk igazi gyökere, életünk legbelső forrása, az egy Valóság. Elrejtve, meg nem nyilvánulva, csöndben és sötétségbe burkolva van Énünk, de tudatunk ennek az Énnek, testeink kozmoszában megnyilvánult Istennek korlátolt megnyilvánulása, amik az Ő burkai. Mint ahogy a Megnyilvánulatlan részben megnyilvánult a Logoszban, mint Isteni Tudat és a világegyetemben, mint a Logosz teste, úgy nyilvánul meg a mi megnyilvánulatlan Én-ünk részben tudatunkban, mint egyéni rendszerünk Logosza, és testünkben, mint a kozmosz, amely tudatunkat burkolja. Amint fönt, úgy alant.

   Ez a rejtett Én az, amit Monádnak nevezünk, lévén igazán EGY. Ez az, amely az egység finom érzetét adja, amely mindig megmarad bennünk minden változás között; az azonosság érzete itt leli forrását, mert ez a bennünk lévő Örök. A három kiáradó sugár, amely a Monádból jön - rendesen tárgyaljuk - a három aspektusa, vagy létének módja, vagy alapeleme, reprodukálva egy univerzum Logoszait, az Akaratot, Bölcsességet és Tevékenységet, amelyek a testet öltött tudat három lényeges kifejeződései, a teozófus jól ismert Atma-Buddhi-Manasz.

   Ez a tudat mindig, mint egység működik a különböző síkokon, és mindegyiken kimutatja hármasságát. Ezt, ha tanulmányozzuk, a mentális síkon működő tudatot, az akaratot, mint választást látjuk megjelenni, a bölcsességet, mint megkülönböztető képességet, a tevékenységet, mint megismerő képességet. Az asztrális síkon az akaratot, mint vágyat látjuk megnyilvánulni, a bölcsességet, mint szeretetet, a tevékenységet, mint érzést. A fizikai síkon az akarat eszközei a motorikus szervek /karmendryas?/, a bölcsességé az agyféltekék, a tevékenységé az érzékszervek /jnanen-dryas/ 61. Ez a megjelölés csupán tapogatózás. Minthogy az anyag a női oldal Sarasvati, a Brahmahoz tartozván, a jnanendriya-kat látszik megjelölni, és Durga a karmandriyakat./

   A tudat e három aspektusának megnyilvánulása legmagasabb formájukban ugyanabban a sorrendben történik az emberben, mint a hármas Logosz megnyilvánulása a világegyetemben. A harmadik aspektus, az aktivitás, amely mint teremtő elme nyilvánul, a tudás gyűjtője, az első, amely eszközeit tökéletesíti, és mutatja ki teljes energiáit. A második aspektus, a bölcsesség, amely, mint tiszta és együttérző értelem nyilvánul, a második, amely felragyog, a Krishna, a Buddha, a Krisztus az emberben. A harmadik aspektus, az Akarat az utolsónak nyilvánul meg, az ÉN isteni ereje, amely rendíthetetlen teljességében az üdvösség, a béke.

< Előző - = o O o = - Következő >

Szerző: Annie Besant